Ma mindenki délelőtt ment dolgozni, ilyen eddig sose volt, és végre ketten maradtunk Mandulával. Ugyan reggel megígértük, hogy jók leszünk, nem fojtjuk meg egymást, csak kicsit, és nem verjük szét a házat. Az első hazatérőt a következő kép fogadta: mindkét szárító a földön hevert, a zoknik széthordva az egész lakásban, a szőnyegek az erkélyajtó előtt feltornyozva, mind a három egy csomóban, és mi a folyosó közepén fojtogattuk egymást, és észre sem vettük, hogy nyílik az ajtó. Lebuktunk, de azért igyekeztünk ártatlan képet vágni. Egyébként is. Nem kell elölhagyni semmit.