Képzeljétek el, ma almát szedni voltam a „dédiéknél”. Reggel, amikor a nagyim el akart indulni, beleültem a kosarába, és akárhányszor kiszedett, annyiszor másztam vissza. Azt mondta, hogy jöhetek, ha ennyire akarok. Rámadta a pórázt, de felesleges volt, mert a kosárban utaztam egészen a kocsiig. De igazából nem tudtam, mi van, mert ordítottam az autóban. Na jó, csak azért, hogy ne legyen olyan unalmas az utazás. Odaértünk, kiszálltam, és már fújkodtam is, mert Dorombért és Szerénkét akkor is meg kell fújkodni, ha nincsenek is ott. Dorombér később előjött, és nagyon furcsán nézett, mert nagyon morogtam, meg fújkodtam.

Szedtünk almát, én meg bementem a kisházba, és magaménak nyilvánítottam az egészet.

Aztán amikor kijöttem, sétáltam póráz nélkül is, és felmásztam egy körtefára is, igaz, hogy csak az első emeletig, de akkor is.

Nagyim azt mondta, máskor is mehetek. Nagyon elfáradtam a kirándulásba, egész délután aludtam, lehet, hogy még az esti sírásra sem maradt erőm. Bár ebben azért ne legyetek olyan biztosak.