Tegnap szomorú nap volt. Anyuci elutazott. A reggel még olyan vidáman indult, mert végre normális időben keltek a pasijával, nem pedig olyankor, amikor nekem már korog a gyomrom. (Mert én igazából hajnalban szeretnék reggelizni. Ha már egyszer nem kapok második vacsorát.)

Aztán beültem az utazóládámba, és nyaúztam, hogy mehetünk. Csak azt nem értettem, miért cipelnek még annyi minden mást, nem vagyok elég nekik?

Útközben megálltunk Klára nagynéninél, aki kijött az autóhoz, és láttam rajta, hogy szomorú, mert könnyek voltak a szemében. Mondjuk én is szomorú voltam, mert kiderült, hogy a nagy pakolásban elfelejtettek nekem olyan kajcsit venni, amit szeretek, így már TÉNYLEG nagyon éhes voltam.

Sokat autóztunk, majd nagyon megörültem, mert megálltunk egy macskaetetőnél. Sajnos kiderült, hogy az egy emberetető, ahol az anyuciék találkoztak az anyuci egy nagyon jó barátjával, aki ott a főnök, de ez mind nem volt érdekes, mert végre kaptam majonézt.

Amikor tovább mentünk, anyuci mondta, hogy most egy olyan helyre megyünk, ahol sok madár van, de nem madárból vannak, hanem fémből, és ne próbáljam meg bekapni őket, mert nem férnek be a szájamba. Ez elég nagy butaságnak hangzott, mert mi az, ami nem férne be a számba?

Azért elgondolkoztam rajta, hogy milyen lehetne fémmadarak kergetni. Így képzeltem el:

Végül megérkeztünk, és akkor találkoztunk az anyuci kollégáival. Anyuci mindenkinek bemutatott, csak én sajnos már nem emlékszem mindegyikük nevére. Amúgy sem nagyon okosak, mert volt, aki denevérnek nézett, mások meg hüledeztek, hogy hű így, meg hű úgy, mintha nem láttak volna még csupasz macskát. Azért volt olyan is, aki meg mert simogatni, egy lányra meg úgy rányávogtam, hogy majdnem hanyatt esett ijedtében. Nagyon büszke voltam magamra.

Nagyon megörültem, amikor a futószalag felé kezdtek vinni: mégiscsak mehetek, és én leszek az egyik csomag? De sajnos csak fényképet csináltak rólam, utána meg nemsokára jött a búcsúzkodás.

Anyuci azt mondta, hogy legyek jó kiscica - na, ez már a második butaság volt aznap reggel, mert mikor voltam én jó kiscica? -, majd a pasijától is elbúcsúzott, és ment vissza a várócsarnokba. Én meg anyuci pasijával indultam haza.

Először a hátsó ülésen üldögéltem, aztán előre mentem, úgyhogy alig tudott váltani, úgy beleültem az ölébe. Amikor megálltunk egy boltnál, megijedtem, hogy most még ő is ott hagy engem, de nem, hanem végre finom kaját vett nekem.

Otthon aztán kibontotta, és végre bárányosat lefetyelhettem. Aztán nagyon sokat hízelkedtem neki, de csak azért, mert bárányosat adott ennem.

Most neki diktálom ezeket, ülök az ölében, és figyelem, hogy ne csináljon helyesírási hibát.